Az úgy történt, hogy a Hetedik fejezet első posztját arról akartam írni, ciki-e Lezlilaurensz, mert szerintem nem az, de aztán azon kaptam magam, fel-alá járkálok, és se a ködbe vesző kolostorokról, se a mocsárban feltűnő hullákról, de még a vörös süveges szerzetesekről se jut eszembe semmi, arról se, hogyan kapja elő a 38-as Smith&Wessont a magas, kefehajú szívtipró (ha egyáltalán nála van), bezzeg Oravecz Nórát nem tudom kiverni a fejemből.  Hát, én sem örülök.

Oravecz Nóra írt egy könyvet – lehet, többet is, mintha rémlene – és megdöntötte a „fél munkanap alatt legtöbb lesújtó kritikát kapott epikus mű” rekordját.

Persze, mert biztos szar a könyv.

Lehet, nem olvastam. Még tíz percet sem olvastam belőle, pedig az a véleménynyilvánítás jogának fundamentuma lett, olyan mértékegység, amit eddig azért illett betartani, bevallani nem volt muszáj. Szóval, én vagyok a legautentikusabb kritikusa a műnek. Ha már coming out, nem is szándékozom elolvasni, még mit nem, van nekem ismerősöm, akit Szilvási Lajos: Egyszer-volt szerelem c. könyve miatt hívnak Krisztinának. Másrészt, nem érzem magam célszemélynek. Huszonnégy évesen én is ilyen rohadt sokat tudtam a világról, ugyanilyen bölcs voltam és bátran mertem is képviselni a tapasztalatlanságomból fakadó biztos tudást, miszerint az én seggemből süt a nap és szemernyi kétségem nem volt arról, más vagyok, mint a többi: okébb, és meg is kell mondanom a tutit, hogy még okébb legyek. Most, sok évvel később annyit tudok, „egyvalami állandó, a változás, egyvalami biztos, a bizonytalanság”. Ha már idézetek és hátha véletlenül maradt még valakinek egyszínű kispárnája.

Aztán eltelt pár nap és elkezdett ömleni a csapból egy másik kiscsaj. Először fel sem ismertem, az utóbbi időben nem hallottam róla, nem is kísértem figyelemmel a sorsát (karrierjét?), így nem állt össze, hogy az a buta tekintetű, kerek arcú parasztlányka, a HánáMontáná és ez a valamilyen torz eszme jegyében csontsovánnyá koplaltatott, picsapirosra rúzsozott, légylábasra szemspirálozott kislány, akit meztelenül ráültettek egy vasgolyóra és ott limbálózott egy klipen keresztül és még kalapácsot is nyalogatott, ugyanaz a személy. Előtte, egy fellépésen megbotránkoztatta a fél világot, bizony, még Wintourt is, pedig az nagy szó.

És láss csodát. Róla szinte senki nem írta, hogy hova jut a világ, ha két nap alatt 38 millióan töltötték le ezt a nyervogást a jútyúbról, azt sem, hogy inkább azokat tiszteljük, akik nem írnak dalokat és nem szerepelnek videoklipekben, nem fogalmazódott róla meg az sem, attól függetlenül, hogy nagyon kicsit jobb a hangja, mint az átlagnak és többen követik Twitteren, mint itthon DajcsTomit, azért ne képzelje, hogy a zene csimborasszója, amit előad.

Nem a bulvárújságírást akarom ostorozni. Szemforgatni sem akarok arról sápítozva, mennyire káros a tizenévesek lelki, neadjisten szexuális fejlődésére a kalapács nyelvvel illetése, okoskodni se akarok arról, érdemes lenne megvizsgálni össztársadalmi szempontból, mennyire nagy szarban vannak a huszonéves csajok (nők), akiknek Oravecz Kloé hiteles tekintélyfigura.

Ami miatt párhuzamot vontam a két lány között, az, úgy érzem, néha elég élesen megmutatkozik, a kultúra mégsem mindenkié, és ez egy ilyen pillanat volt. A zene is a kultúra része, hogyne, de a népé inkább a könnyű műfaj, a rém hamis, de huncut módon kacsintgató Csobot Adél  (emlékszik rá még valaki?) ugyanúgy elkápráztatja a fáradt agysebészt, mint a Viceroyt szívó CNC-esztergályost, de könyvet, na azt azért csak úgy, ukmukfukk ilyen OravecNórák ne írjanak. Lehetőleg cikkeket se, blogot esetleg, azt minden hülye tud, de az egy másik poszt lesz.

A könyv érték.  

A könyvet fel tudjuk tenni a polcra, és ha jönnek a Pistáék, látják, milyen műveltek vagyunk, mert két sor is van belőle a polcon. Könyvet olyan komoly emberek írtak, mint a Shakespeare meg a Virginia Woolf. Ahhoz, hogy valaki könyvet tudjon írni, sokat kell szenvednie vagy nagyon okosnak kell, hogy legyen, mert a könyv az intelligencia fokmérője, tanít és a legjobb barát. És formálja a véleményünket és belefeledkezhetünk és tágítja a látókört, meg minden. Általa nyomot hagyhatunk a világban is. Erre nem mindenki alkalmas. Aztán, ha valaki mégis ír valamit, ami után nem érezzük nyomorultul magunkat, és nem kóválygunk elveszve a világban három napig, mint én Paul Auster: New York trilógiája után, vagy személyes sértésnek éljük meg, hogy a deszkás hülyegyerek kezében megláttuk a Kafka a tengerparton c. művet, ami csak mi (és még néhány haverom) értelmezünk helyesen, akkor felháborodunk, lesajnáljuk, leponyvázzuk, ciki lesz (harminc évvel később ugyanaz kúl), mer a szépirodalom komoly és nehéz, mint az élet.

Terézanyunak iszonyú nagy szerencséje volt. Jó helyen, jó időben.

Én meg holnap jövök és lesz LezliLaurensz és sokat nevetünk majd. Majd írok az Ulyssesről is, akkor nem fogunk.