És akkor anyu hazajött a melóból és hozott egy hatalmas nájlonzacskót magával, ami tele volt könyvvel. Így kezdődött. Jó, hát nem túl lélekemelő történet, tudom, de a szépséget és a nájlonzacskót eddig csak az Amerikai szépség c. filmben sikerült szerencsés módon összehozni.
Hogy a kolléganőjével cseréltek néhány könyvet és a Tündi szerint ezek jók.
Úristen, ki ez a LezliLaurensz? Valami angol író? Tökmindegy, de legalább annyira jó pasinak KELL lennie, mint Simon Templarnak! Igen, megrögzött Angyal-fan voltam, ezért állok ki bátran amellett, Pierce Brosnan igenis jó James Bond volt és viselem minden alkalommal ennek a kijelentésemnek szörnyű következményeit. De hasonlítanak. De igen!
Tudom, hogy úgy mutatkozik be, mint Bond.
Minden könyv kellett, azonnal, a már megjelentek és azok is, amik még nem. Izgultam, nehogy egyszer utolérjem magam és várni kelljen a következő megjelenésére, de nem bírtam ki, hogy lassabban olvassak. Annyira nem, hogy a Lezli-könyvek voltak az elsők, amiket nem hurcoltam magammal, hanem előrelátó módon suliból/melóból hazafelé vettem meg, gyorsan megcsináltam a dolgom, de csak ami nagyon szükséges volt, aztán befeküdtem az ágyba, és amikor volt már mobiltelóm, még azt is kikapcsoltam. És nemegyszer a könyv mellől indultam dolgozni, háromnegyed hat múlt, most már úgysem érdemes lefeküdni, ezt persze már képtelen vagyok megcsinálni, de akkor még a hidegfrontot sem éreztem meg. Két könyvet ejtettem bele a fürdővízbe, a Garp szerint a világ címűt és a Keselyűk gyászzenéjét. Utóbbit kétszer is.
Jaj, ugyanmá’, mindegyik ugyanolyan.
Tudom. És? Igen, én is tudom, hogy a 83. oldalon LLL már meghúzza a legjobb nőt, akinek mindig hatalmas mellei vannak és az esetek többségében cipzáras kezeslábast visel. Vagy akkora anyagból készült akármit, amiből egy fél tangabugyit se lehetne varrni. És mindig keblek. Sosem cicik vagy mellek, mindig keblek. És ezek a csajok okosak, mert általában tudósok. Na jó, néha színésznők. Sosem idősebbek negyvennél, néha szemüvegesek de attól még szexisebbek. Aktus közben nem tudják befogni a szájukat, a „ne, ne hagyd abba, abba ne hagyd…” a sikoltozásig fokozódik.
Tudom, hogy a yidam állandóan rémülten óbégat hősünk mellkasát belülről tíz körömmel tépve-verve, vagy ájultan hever valami csendes helyen, vagy vacog a félelemtől a hónaljában. A 38-as sosincs ott, ahol kéne, de általában a bőröndben vagy a párna alatt, a szobában. Ha szoba és nem valami annak nevezhető izé egy kolostorban. Éjszaka mindig népvándorlás van, a hullák meg folyton eltűnnek, hogy teljesen máshol bukkanjanak fel. A vérnek mindig édeskés szaga van, a telihold mindig olyan erős, hogy árnyéka van a tárgyaknak, az éjszaka amúgy is fontos, mert LLL akkor indul el feketébe öltözve, hogy kiderítsen ezt-azt egy bokorba, vagy hasonlóan hülye helyre rejtőzve és persze az összes szereplőnek sürgős dolga van, pont arra, pont akkor éjjel. Ilyenkor derül ki az is, ki kivel dug illetve ki kivel szeretne. Apropó, erről jut eszembe, ha LLL nem indul sehova, akkor hozzá jön egy nő, aki védelemre, biztonságra vagy effélére vágyik, szexre semmi esetre sem, de vele egy ágyban akar aludni. De szex nem lesz, mert állandóan bekopog valaki, akinek fontos mondanivalója van, vagy LLL ugrik ki az ágyból mert a folyosón halálhörgés/halálsikoly/valami nem emberi hang, ami halállal kapcsolatos hallatszik.
A könyv felénél LLL fejében már kezd körvonalazódni valami, minket meg a guta kerülget, mert azt sem tudjuk, melyik démon honnan hova, és miért és egyébként is, a hányinger kerülget minket a jakvajas teától. Az imamalmok pörgésétől meg szédülünk, cserébe rizst szórunk szanaszét a lakásba, amerre járunk, Ganésa és Sákjamuni Buddha tiszteletére. Füstölő nincs, a karácsonyról maradt csillagszórókat azért mégse… És pipasfüst és eregetés. Karikáké, a könyv végén, és lehull a lepel, a legapróbb részletre is fény derül (vagy nem) és az utolsó lapon cinkosan kacsint ránk a már nem fenyegető és halált hozó, hanem derűs és békés Hold.
Szóval, tudom.
De van, amikor visszavágyom. Valahova, ahol legtöbbször gyerekként jártam. Amikor megszűnik a világ. Tán még én se vagyok. Látom, ahogy folyik ki a kezem közül a vizes homok, a várat is, amit a Duna partján csöpögtetek, de azon kívül nem látok és hallok semmit. Látom, ahogy színesedik a kép a cerkák alatt, de nem hallom a Sokol rádió szignálját, elkezdődött-e már a mese. Csak vagyok. Emlékszem, sokszor még a nyálam is elcsöppent, annyira belefeledkeztem abba, amit épp csináltam. Ez az én flóm.
Ezt felnőttként olvasáskor élem át. Amikor nem művelődöm, amikor nem tájékozódom, mikor nem információt szerzek, tudást akarok birtokolni vagy kellemesen időt tölteni valami hasznossal, mikor nem kultúrsznoboskodok valami hülye regénnyel, aminek a főhősét már az első fejezet végén megcsupáltam volna, de legalábbis leverek neki kettőt és menetirányba állítom, ha nő, ha férfi.
Ezért jó LLL-t olvasni. Meg azért is, hátha egyszer kiderül, hogy TÉNYLEG a természetfölötti volt. Hihi.
